René Barjavel - Az óvatlan utazó
Az a tipikus időutazós história, mégis valamivel érdekesebben taglalja az író. Naturalisztikusabban. Attól valahogy olyan élet-szaga lesz az egésznek, és egyszerűen nem lehet megunni. Sajátos humora is van. Dióhéjban a történet annyi, hogy van egy Pierre Saint-Menoux nevű ember, aki találkozik egy kövér tudóssal, aki fölfedezett egy különös anyagot, a noelitot, amit ha az ember megeszik, mint valami gyógyszert, tud vele utazni az időben. Ha a lilát veszi br, két évvel előre megy, ha a sárgát, két hónappal korábbra, vagy valami ilyesmi. Amit újításnak belerak, az a vibrátor nevezetű szerkezet, amitől az ember megragad a jelenben, és ezért mások nem láthatják, át tud kelni a falakon, akár egy szellem. Ugyanis a szerző úgy tartja, hogy a jelenben nem vagyunk, de nem is a múltban, de nem is a jövőben, hanem folyamatosan vagyunk az időben. Elutazik évmilliókkal későbbre, ahol minden ember-féle egyetlen funkciót tölt csak be: egy faj néz (óriási szemükről lehet megismerni), egy emészt, eszik, egyik farmerkodik, egyik lélegzik, és két faj szaporodik, egyik megtermékenyít, másik megtermékenyül, és szül. Mindezt folyamatosan. Ja, és el ne feledkezzek a temetősökről. Aztán a múltba utazik, és véletlenül megöli a szobatársát, aki a szomszéd épületet tervezte, mikor visszaér, az épület ott van, pedig a készítője soha nem is létezett. Ezen főhősünk elgondolkodik, hogy megváltoztathatatlan-e a sorsunk, ezért meg akarja ölni Napóleont. Csak aztán eléugrik az ő őse, és az meghal. De ha nincs őse, akkor ő nem mehetett vissza a múltba, hogy megölje. Milyen abszurd. Nos, úgy tűnik az író korszakában még nem fedezték fel a párhuzamos valóságokat/dimenziókat.
